Örökké

13. rész

~*Andy szemszöge*~

2 lehetőség van. Vagy én vagyok annyira lefáradva, hogy nincs erőm megtalálni, vagy az árnyak műveltek vele valamit. Mind kettőre van megoldás, de egyik se kitűnő terv... Ha én vagyok lefáradva, haza kéne mennem kipihenni magam, de nem téveszthetem annyi időre szem elől, a másik terv, pedig az, hogy haza megyek. Ott segítséget tudok kérni egy bizonyos személytől.

*Otthon*

Már csak meg kell találnom a kis viskót, ahol segítséget kaphatok. Pár perc kérdezősködés és útba igazítás után rátaláltam. Kívülről, olyan volt mint régen, mikor csak 5 éves voltam. Akkor voltam itt utoljára. És csak azért tévedtem ide be, mert elcsatangoltam hazulról, eltévedtem és ez a ház tűnt a legszimpatikusabbnak. Persze a boltos hazakísért, na de hagyjuk a nosztalgiát, térjünk vissza a jelenbe. Kívülről még mindig bájos kuckónak tűnt, de ahogy beléptem, elcsodálkoztam, hogy minden, mennyire megváltozott. Míg régen televolt mindenféle felszereléssel, most inkább üres és aligha van itt valami. Az eladó aki régen mosolygós volt és vidám, mára csak üres tekintettel bámul maga elé és eléggé komornak is tűnik. 
- Jónapot.
- Andy te vagy az? - remegő kézzel veszi fel a szemüvegét. Húha, jól megöregedett, ahhoz képest, hogy max 30-nak néz ki...
- Igen én vagyok.
- De rég láttalak fiacskám, miben segíthetek.
- A lány, akire vigyáznom kell. Nem találom. Gondoltam Ön segíteni tud.
- Van 1-2 holmim. Mostanában nagy a hiány a felszerelésekből... Egyre nehezebb az őrzők dolga. Mintha az árnyak napról-napra erősebbek lennének. Így sokan térnek be hozzám, ezért az eszközeim fogyóban vannak. De gyere utánam, megmutatom, hogy mivel találhatod meg... - leemelt az egyik polcról egy zöld követ. - Semmi mást nem kell vele tenned, csak jó erősen megmarkolni. Ezek után látni fogod, hogy hol van. De sietned kell... Valószínűleg az árnyak valamiféle ékszerrel tették számodra láthatatlanná. Úgy, hogy miután megnézed, hogy hol van, a lány ékszere riasztóként fog működni.
- Akkor a legfontosabb, hogy siessek, ugye?
- Amennyire csak lehet.
Megfogtam a követ, jó erősen. A szemem előtt, egy sötét helységet láttam és Amy-t ahogyan a földön ül megkötözve. Jól mondta az öreg... Egy nyakláncot viselt, ami vörösen izzani kezdett és sípolni. Gyorsan meg néztem, hogy mi van a falakon túl. A környéken ott volt Amy sulija is. Jól kifigyeltem az utcákat, hogy simán oda találjak. A követ vissza adtam az öregnek.
- Köszönöm! - ezzel el is tűntem
- Sok sikert Andy... sok sikert...

~*Amy szemszöge*~

A nyakamban lévő nyaklánc hirtelen nagy, vörös fénnyel kezdett világítani és fülsüketítő hangon "vinnyogott". Pár másodperc sem kellett Cameron és a haverjai berontottak hozzám.
- Azonnal vigyétek el máshova! - üvöltött rá a többire
Felkaptak és kirohantak. Nem értettem miért, de Cameron ott maradt egyedül.

~*Andy szemszöge*~

Mire oda értem Amy sehol se volt... A hátam mögül az a Cameron vagy ki, lépett elő.
- Csak nem a lányt keresed? - kérdezte
- Hol van te féreg!? Itt öllek meg, ha nem mondod meg azonnal!
- Te ölsz meg engem? Ugyan kérlek... Vigyázni sem tudtál rá, most meg itt fenyegetőzöl.
- Hol van? - löktem föl, kissé idegesen. Semmi választ nem kaptam rá, ezért kirohantam az épületből. A távolban láttam, ahogyan 2 hapsi rángat egy lányt. Fel ismertem. Amy az. Egy romos, félig hiányos házba tartottak. Olyan gyorsan futottam utánuk amennyire csak lehetett. Miután be értem a házba, ahol nekik is lenniük kellett, nem láttam őket sehol. - AMY! HOL VAGY?! - választ nem kaptam, azonban Cameron és a 2 idegen a semmiből rám támadtak.  
- Nos... Andy. Akkor végül ki öl meg kit? - sejtelmes hangneme kacagásba torkollott.
- Andy... - nyöszörgést hallottam a ház egyik szobájából
~ Amy. - gondoltam, majd futni kezdtem a hang felé. Dolgomat az árnyak nehezítették

~*Amy szemszöge*~

Ismét egy szobában feküdtem, erőtlenül. A fejem borzalmasan hasogatott. Melegséget éreztem a halántékomon. Aztán megláttam, hogy ömlik a vér a fejemből. Tudtam, hogy Andy a közelben van, ezért hivogatni kezdtem. Kintről dulakodás moraját hallottam. Körülöttem minden homályos volt. Láttam, ahogyan rohan felém valaki. Gondoltam, hogy Andy az. A karjaiban tartott, s úgy rohant velem tovább. Mintha már is jobb lett volna minden. De mikor a fejemet mögénk fordítottam, láttam, hogy 3 idegen követ minket. Ezúttal Cameron és a többiek az Árny külsejüket öltötték föl. Rettenetesen féltem tőlük, de tudtam, ha Andy itt van, akkor minden rendbe lesz. Ezután, a gondolatom után, kiejtett a karjai közül és mind ketten a földön hevertünk. Andy feltápászkodott, de nekem nem volt hozzá elég erőm. A homály a szemem elől elillant, mindent tisztán láttam. 3 az 1 ellen harcoltak. Andy sokáig sikeresen ellenállni tudott nekik, de idővel, egyre többet kényszerült a földre. Egy hatalmas ordítás csapta meg a fülemet. Azt hittem Cameron az, de mint kiderült nem ő adta ki ezt a hangot. Andy minden erejét beleadva, rám nézett és ennyit mondott:
- Mostantól minden rendben lesz...
Halkan szinte már suttogva hagyták el a szavak a száját. Lehet ezután jobb lett volna ha nem nézem végig... Az árnyak végeztek vele, de itt még nem volt vége semminek. Láttam, ahogyan megölik őt, s mindent elborított a szikrázó fény. Körülöttünk, hatalmas területen végigsöpört a fény. És mivel vakítóan világos volt, a sötét árnyakkal ez végzett. Ezután én is eszméletemet vesztettem. Másnap reggel egy kórteremben ébredtem. Felültem és azon gondolkoztam, hogy ez valóban megtörtént-e. De rá eszméltem, hogy igen. Zokogni kezdtem, arcomat tenyereimbe temettem. A szüleim léptek be a szobába, miután hallották kétségbe esett sírásomat. Nem értették, hogy miért vagyok elkeseredve, de minden esetre megakartak vigasztalni. Pár napig még bent tartottak, amíg teljesen fel nem épültem. Minden nap sírok, magamat okolom a történtek miatt. Gondolkoztam már az öngyilkosságon is. De mire oda jutottam lebeszéltem róla magam. "Ha most megölöm magam, akkor Andy teljesen feleslegesen áldozta fel az életét". Ezek után mindig elkeseredek és újra sírni kezdek.

* Öt évvel később *

Furcsa módon, az osztály társaim soha többet nem piszkáltak. Sőt. Az utcán se szólt be már öt éve senki. Az életem mára szinte szorongás mentes. Igaz, 2 éven keresztül mindennap kitört belőlem az a borzalmas érzés, ami sírásra késztetett. Aztán szép lassan beletörődtem. Azon a napon, nem tudom mi történt de minden teljesen megváltozott. Ha az osztályban Cameronról kérdezek valamit, mind azt mondják "Ki az a Cameron?". Senki nem tud a létezéséről. Csak én. Továbbá, már mindent tudok erről az Őrangyal témáról. Ugyanis meg kaptam az ehhez járó tudást is.
Cameronról azért felejtkezett meg mindenki, mert egy árny volt. Nem e világi lény, s halála után a kívülállók emlékezetéből örökre törlődik. Az a fény, ami végzett vele/velük, azzal csak nagyon kevés Őrző rendelkezik. Mondhatni, hogy csak a kiválasztottak. 
"Mostantól minden rendben lesz" Andy utolsó szavai... Tudta, hogy ha megölik, akkor nem csak Ő hal meg, hanem a körülötte lévő árnyak is. Szóval Cameron soha többet nem fog tudni bántani, sőt más árnyak se! Mivel mindenkinek csak 1 árnnyal kell szembenéznie élete során. És akivel nekem kellett az már meghalt.
Azt hiszem ezek a legfontosabb kérdések amiről tudnotok kell.

* Néhány hónappal később *

Egy rohadt hideg téli este van. Úgy, hogy elmentem lezuhanyozni. Mikor kikecmeregtem a forró zuhany alól, akkor a tükörhöz vezetett az út. A pára miatt nem láttam semmit, ezért a kezemet már emeltem, hogy letöröljem. Hozzá se értem, de már törlődött is le. Várjunk... Ez nem...
Hatalmasra nyílt szemekkel figyeltem a tükröt. Először csak betűk jelentek meg rajta, majd szavak és a szavakból értelmes mondat lett. Ez állt a tükrön:

 Örökké vigyázni fogok rád!
                       -Andy

Hogy az örömtől, vagy a bánattól könnyeztem be, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy  Andy örökké Az Én Őrangyalom ♥

A kifőzde

Helló mindenki!:) Visszatértem, haza jöttem. Bocsánat, hogy sokáig távol voltam, de nem tehettem mást. Na de nem fecsérlem el az időt, hoztam nektek új részt. Jó olvasást:))

12. rész

Idegesen lépkedett felém. De, hogy egy kicsit oldjam a feszültséget, köszönésképpen a nyakába ugrottam. Sikerült megmosolyogtatnom, de még mindig éreztem valami különöset Cameronon...
- Minden rendben van? - kérdeztem, félve a választól
- Persze, mi bajom lenne? - feleletképpen egy kérdést kaptam és arc simogatást
- Csak olyan idegesnek látszol
- Öhm...Anyám... nem akart elengedni.
- Nem apukáddal laksz?
- Jaj tényleg, telefonon beszéltünk és... hogy is mondjam. Hát, nem akart elengedni. - csak néztem rá tágra nyílt szemekkel. Lehet, izgul a tali miatt és azért beszél össze vissza? - Na, de inkább hagyjuk ezt a kérdez-felelek játékot, oké?
- Jól van.
- Éhes vagy?
- Nem nagyon... - a tekintetét hirtelen rám szegezte. Láthatólag nem erre a válaszra számított. Pillantása mérges volt, mintha ezzel akart volna szuggerálni
- De azért jól esne egy kis kínai, ugye? - ebben az "ugye" szóban, akkora hangsúly volt, hogy nemet mondani rá, szabályosan szégyelltem volna...
- Jól hát. - mondtam keserves lelkesedéssel
- Szuper. Itt van egy kis kínai kifőzde nem messze. Jól el van dugva, de szerintem megtaláljuk.
Mondanom sem kell, semmi kedvem nem volt az egészhez, de Cameron kedvéért megteszem. Kb. 10 perc séta után úgy tűnt megérkeztünk. Bár "Étterem", vagy "Kínai kifőzde" feliratot sehol sem láttam. Igaza volt, tényleg jól el van rejtve. Sötét, szűk utcákon vezetett az út, oda ahol éppen egy ajtó előtt álltunk. Cameron kinyitotta az ajtót és betessékelt.
- Hölgyeké az elsőbbség. - udvariasságát egy vészjósló mosoly kísérte.
Bent nagy volt a sötétség, az orromnál tovább nem láttam semmit. Mikor beljebb értem az ajtó bevágódott mögöttem. Megfordultam, de Cameront sehol se láttam.
- Cameron! Itt vagy? Cameron! Ne szórakozz. - elkezdtem dörömbölni az ajtón - NYISD KI! CAMERON! KÉRLEK!! - fasza ma már másodjára zártak be egy szobába
Hirtelen egy ütés érte a fejemet, amitől a földre rogytam. Még eszméletemnél voltam, ezért próbáltam arrébb kúszni.
- Andy - ez volt az utolsó szó, amit fájdalmasan kinyögtem, mielőtt a támadóm, meg rúgta a fejemet, amitől elájultam
Órákkal később ébredtem csak föl. Azt hiszem, még mindig ugyan abban a helységben voltam, ezúttal megkötözve. A fejem borzalmasan fájt, mind az ütés, mind a rúgás helyén. Csak később tűnt fel, hogy egy eddig, nem viselt nyaklánc fityeg rajtam. Ekkor egy idegen lépett be, az ajtón.
- Hallom felébredtél.
~ Hallja? De, hát csöndben voltam. - gondoltam. Minél közelebb sétált hozzám az idegen, annál tisztábban láttam, hogy Cameron az.
- Igen hallom. Hallom a gondolataidat.
~ Ő is egy őrző lenne? De Andy, azt mondta, hogy mindenki csak a sajátját látja. - gúnyos kacaj hagyta el a fogvatartóm száját
- Még, hogy őrző. Az ellentéte... Egyet találhatsz - letépte a számról a szikszalagot 
- Ár...Á..Árny? - bólintott - De akkor, hogy, hogy ember vagy?
- Túl sok a kérdés... - ezzel elindult felém, hogy újra betapassza a számat
- Andy úgy is eljön!
- Nyugodj meg, nem fog... Az a nyaklánc láthatatlanná tesz a számára. Szerinted ilyen ostoba lennék? Különben is. Andy egyedül van, míg velem itt van pár haverom. Ha van esze, nem jön ide és hagyja, hogy a dolgunkat végezzük.
- Mi...Milyen dolgotokat? 
- Mindent a maga idejében. - letapasztotta a számat és kisétált...

~* Andy szemszöge *~

Hosszú ideje nem jött még haza Amy. Kezdek aggódni. Ez a Cameron... tuti, hogy valami nincs rendben vele. De lehet egyedül van és nem akar haza jönni miattam és amiatt amit mondtam neki. Nem akartam megbántani, nem úgy gondoltam. De már mindegy... Adok még neki 1 órát, hogy haza jöjjön, utána érte megyek. Nem akarom sokáig egyedül hagyni.

*1 órával később* 

Még mindig nincs itthon... Ideje lesz hazahoznom

Próbáltam odamenni ahol Ő van, de sehol se találtam. Ez nem jelent túl jót... De, hogy tud így eltűnni? Csak egy mód van rá. De nagyon remélem, hogy nincs igazam...

Olvasóimnak

Helló, kedves olvasóim!:)
Pár napra (holnaptól) elutazok itthonról, úgy, hogy addig fel kell függesztenem a blog írást! Nem tudom, hogy mikor leszek legközelebb, de remélem hamarosan.:) Viszem magammal a gépemet, hátha lesz wi-fi és tudok új részeket feltölteni, de az időmtől is függ. Ugyanis valószínűleg, csak esténként leszek szabad, akkor, meg már lehet, hogy kedvem nem lesz hozzá.:/
Mára búcsúzok, vár rám az össze pakolás, készülődés stb.:)
További jó olvasást!

A találkozó

11. rész

Lassan telt az idő, de végre kicsöngettek.
- Amy, gyere velem egy kicsit. - hívott maga után Andy. A mosdóba mentünk, egy WC fülkébe - Nem tetszik nekem ez a Cameron...
~ Még jó... Ha tetszene, rosszra gondolnék.
- Nem... Nem szimpatikus. És egy kissé fura is...
~ Ugyan már. Ne legyél féltékeny.
- Féltékeny? Rá?
~ Láttam milyen fejet vágtál mikor mellém ült.
- Amy... csak figyeltem őt. Fura a srác és kész. Valami biztos, hogy nem oké vele.
~ És miért is?
- Mert. Ki az a hülye aki eltéveszt több mint egy hónapnyi időt? 
~ Jaj... gondolom te soha nem tévedtél még. De ha csak ezért hívtál, akkor én megyek is vissza. - ezzel dúzzogva kisétáltam és rávágtam a wc ajtót.
A suliban végig szótlan voltam, Cameron se erőltette a beszélgetést. Lehet, hogy még meg van illetődve az új osztálytól, de majd felszabadul...
Az első tanítási napon csak 4 óránk volt, úgy, hogy hamar szabadultam. Végig Cameron járt a fejemben.
- Amy, figyu, tudom, hogy hülyén hangzik, de kerülnöd kéne őt.
- De Andy, annyira nem vágom, hogy mi bajod van vele. 
- Egyszer rájössz... De lehet addigra késő. - hangja komorrá változott, s innentől kezdve csöndes is lett.
Az elkövetkezendő párnapban Andy-vel nem sokat beszéltem, de Cameron-nal annál többet. Napról-napra egye jobban jóba lettünk. Találkozgattunk suli után, együtt töltöttük a hétvégéket. Furcsa, hogy egy hét alatt mennyire összenőttünk. Andy iszonyat dühös volt rám, de szerintem csak féltékenységből. Próbált meggyőzni arról, hogy Cameron nem az akinek látszik.
Éppen indultam volna egy újabb találkozóra, mikor nem nyílt a szobám ajtaja. Akárhogy rángattam, meg mozdulni sem akart. A telefonomon se tudtam volna felhívni a szüleimet, mivel azt lent hagytam az előszobába... Logikus.
- Andy! Segíts légyszi. Nem nyílik ez az istenverte ajtó...
- Nem hiába. Én zártam be, hogy ne tudj elmenni itthonról.
- Megvesztél? Engedj ki!
- Nézd, én próbáltalak szavakkal meggyőzni, de nem hallgattál rám, így hát ideje is volt tennem is valamit pofázás helyett, amit kurvára elengedsz a füled mellett.
- Nekem ehhez most se időm, se kedvem nincs. Nyisd ki.
- Nem. - zavaróan nyugodt volt. De ha az ajtón át nem, akkor ott az ablak. Persze, az sem nyílt.
- Miért vagy ekkora pöcs?
- Miért nem hallgatsz rám?
- Mert hülyeséget beszélsz.
- Na akkor azt hiszem ideje részletesen is elmagyaráznom... Nem vetted még észre, hogy állandóan eltéveszti az időt? De nem akárhogy... vagy 3x többet, vagy 3x kevesebbet mond. Egyszer említettem neked, hogy a mi világunkban 3x gyorsabban telik az idő. Ezért téveszti el állandóan. És azt észre vetted, hogy mindig fáradt? Vagy, hogy, sokszor a szemembe bámul? Mintha látná, hogy ott vagyok. Hisz hosszú másodperceken keresztül, csak néz és néz... De tudod mi a legfurább? Hogy mióta ő itt van, azóta az árnyak nem keresnek. Tudod miért nem keresnek? Mert hála Cameronnak, megtaláltak, hisz ő egy árny! Könyörgök Amy, térj észhez.
- Ha árny lenne már réges rég nem élnék! Ezzel csak elüldözöd őt... Ő az első fiú aki szóba áll velem és ezt is elvennéd?
- Éppen ez az! Azért élsz még mindig mert a bizalmadba akar férkőzni és aztán nyírna csak ki.
- Andy, ahelyett, hogy mindenféle összeesküvés elméleteket gyártasz, inkább engedj ki.
- Ha megakarsz halni csak tessék... - ezután az ajtó zár kattanását hallottam. Végre nyitva... Röhejes, hogy a saját szobámba zárna be, csak szimpla féltékenységből
- Szeretném, ha nem is jönnél utánam...
- Elvégre úgy még könnyebben ölne meg, nem igaz? De lehet jobb is, ha nem megyek. Ki akarja végignézni, ahogy megbasznak és csak utána ölnek meg... - erre végképp nem tudtam mit mondani. Cameron nem ilyen, ahogy én se. Nem azért találkozok vele... Mindenféle érzelem kavargott bennem, dühös voltam Andy-re, sírhatnékom támadt, azok miatt, amiket mondott, de közben... azt hiszem szeretem... Bár ez most kevésbé igaz... ja és a lelkiismeret furdalás.
Csendesen kisétáltam a lakásból. Próbáltam érzelem mentes maradni. A házunktól pár percre beszéltük meg a találkozót. Én pontos voltam, azonban Cameron vagy 20 percet késett. Mikor megérkezett, már akkor furcsának tűnt...

Első nap a suliban

10. rész

Éjjel rossz álmok gyötörtek. Többször is zihálva, s könnyekkel küszködve ébredtem. Már, mikor harmadjára is ugyanabból a rémálomból keltem föl, már nem tudtam vissza aludni. 1. nem is akartam, 2. kiment minden álom a szememből. De hol van Andy? Mindig mikor felébredek, ő mosolyogva vár rám. Körbenéztem a szobában és láttam, hogy a puffomon, a falnak dőlve, nyitott szájjal alszik. Nagyon édes volt. Lehetek rá tovább dühös? Ránézek és minden, ami miatt eddig haragudtam rá, köddé válik... Odatipegtem hozzá, lehetőleg halkan, hogy ne ébresszem föl, és nyomtam a homlokára egy puszit. Ezután kiültem a nyitott ablakom párkányára és ott töltöttem el az este hátralévő idejét. Öhm... 5 perc múlva megszólalt az ébresztőm...
- Mi a fasz?! - káromkodtam el magam - máris reggel 6? - ránéztem az órámra és igen, pont annyi volt az idő, hogy kelnem kelljen. Elmentem lefürödni, sminkelni, hajat csinálni és közben magamban küldtem melegebb éghajlatra a sulit... késésben voltam, mikor még mindig azon tököltem, hogy mit vegyek föl. Végül a szokásos mellett döntöttem.
- Kicsim!! Igyekezz 2 perc múlva itt a suli busz! - kiált föl anyám
Vállat vonva ugyanolyan lassan tettem a dolgomat. Direkt akarom lekésni, nem szeretnék még plusz 2 percet sem egy légkörbe kerülni az én szeretett utálóimmal. A végén menet közben ugranék ki az ablakon, úgy felidegesítenének. Az ablakból figyeltem, hogy a busz elhajt a házunk előtt, az az lekéstem.
- Nos indulhatunk? - kérdezte Andy
- Ja. - válaszoltam halkan, némi gondolkodás idővel az elején
A suli nincs messze a házunktól, ezért csengetésre pont a suli elé érkeztem. A kapu előtt megtorpantam. Álltam ott vagy 5 másodpercig. Andy kérlelt, hogy mennyek már, de nem bírtam. A lábaim mintha gyökeret eresztettek volna. Kisétál hozzám a portás, aki egyébként egy nagyon kedves nő.
- Szerbusz Amy. Gyere be, már becsöngettek. Ne késs el az első napon.
- Jóreggelt. Én nem.. csak. - álltam zavartan, még mindig az ajtóban - Megyek... - mosolyogtam a nőre és elindultam a terem felé. 
A tanár még mindig nem volt bent, úgy, hogy ezt megúsztam. A szokásos helyre akartam ülni. Szerencsémre senki se foglalta még el. Minél közelebb értem a padomhoz, annál több halk kuncogást hallottam. Néhányan össze súgtak a hátam mögött. Helyemet elfoglalva, megpillantottam egy írást a pad tetején. "Emo ide" és egy nyíl mutatott pont oda ahol ültem. Sokan felröhögtek, mikor látták, hogy elolvastam. Elővettem a múltkori bicskát a táskámból és azzal kapartam le a feliratot. Mással nem igen tudtam, mert voltak olyan kedvesek, hogy alkoholossal írták föl...
Andy szótlanul ült mellettem és szégyenkezve nézte végig az "ember" társaimat.
- Ne aggódj vissza kapják
~ Légszi ne. Megint az lenne mint a múltkor.
Az ofő idegesen sétált be az osztályba.
- Cameron, gyere be kérlek. - szólt ki a folyosóra. De ki az a Cameron? Nem sokáig hagytak kétségek között hánykolódni, hisz abban a pillanatban be is lépett az osztályterembe egy ismeretlen alak.
- Azt hittem jópasi lesz... - szólt be neki az osztály khm... kurvája. Bár, nekem szimpatikus volt a srác.
- Nos ugyebár már mondtam 20 perccel ezelőtt, hogy lesz egy új osztálytársatok. Legyetek vele normálisak, rendben? Fiam mutatkozz be kérlek. - nem tudom miért, de a tanár úr, mindenkinek azt mondja, hogy "fiam". Baszott idegesítő tud lenni... 
- Cameron Black vagyok, 17 éves, Angliából utaztam ide apámhoz. 
- Jó, jó, jó senkit sem érdekel. - szólt közbe ismét a ribanc, akit amúgy Jenny-nek hívnak.
- Köszönjük Cameron, foglalj helyet.
Mivel az egyetlen szabad hely mellettem volt, ezért itt foglalt helyet. Andy-nek nem tetszett a dolog, ahogy az arcán láttam. Kissé flegmának is tűnt, mikor felállt mellőlem, hogy Cameron ülhessen mellém.
- Na, a két depressziós... Ha ezek itt össze jönnek nekem, akkor örök sötétséggel fogják elárasztani a sulit? - szólt be Jen és abban a pillanatban, a padján lévő forró kávéval megtöltött pohár, az ő babarózsaszín toppján és mini szoknyáján landolt. Inkább nem nevettem, de megtették helyettem a többiek. Persze a csajnak hiszti rohama támadt és visítva rohant ki a teremből. A 2 pincsi kutyája, akik úgy nyalják a seggét, mintha Nutellával bekent nyalóka lenne, utána futottak (vagy legalább is futni próbáltak a 10 cm-es holdjárójukban) mindenféle színes, vattacukor illatú törlőkendővel a kezükben. Rémálom... A tanár is a fejét fogta már tőlük. A hisztiszünet után el is kezdődött az óra. Igaz, csak szabad foglalkozás volt, elvégre első tanítási nap. A kínos csendet Cameron és köztem, én törtem meg.
- Hello. - mosolyogtam rá
- Cső. - viszonozta a mosolyt
- Mióta laksz Amerikában?
- Öhm... 2 hete, ja nem 1,5 hónapja. - furcsa volt. Azért 2 hét és 1,5 hónap között van különbség. Nem nehéz eltéveszteni, de mindegy.
- És miért költöztél ide?
- Az nagyon bonyolult.
- Értem. - nagyon bonyolult? wtf? Itt a beszélgetésünk véget is ért. Andy még mindig figyelte és figyelte. Nem tudom mit néz rajta ennyire. Még a végén én szégyenlem el magam, de még jó, hogy Cameron nem látja. Lehajtottam a padra a fejem, karjaimat köré fontam és próbáltam egy picit pihenni.

Cameron Black

az új osztálytárs

Egy fasza nap a városban

9. rész

Felszaladtam a szobámba, majd előkotortam a szekrényem legmélyén csücsülő táskám. Belepakoltam a könyveimet, hogy holnap ne kelljen szarakodnom vele. Előkészítettem egyet s mást és Andy-vel indultunk is.

- Nemsokára jövök!  - üvöltöttem az ősöknek.

Azt hittem, hogy ma is ugyan oda megyünk, de ezúttal a városba mentünk. 
- Olyan helyre kellett jönnünk, ahol sokan vannak. Itt nem fognak megtalálni. - mondta Andy bíztatva - Most csak sétálgassunk. 
Nehéz volt "csak úgy sétálgatni", hogy az emberek megvetetve néztek rám. Elment mellettem egy férfi, 25 körül lehetett. A szemét nem tudta levenni rólam. A homlokára ki volt írva: "Te meg hogy nézel ki?". Egy pár jött velem szembe, a nő, miközben végignézett engem csak cicceget és annyit mondott "Úrsiten". Nem mintha nem szoktam volna már meg, de még mindig bántó tud lenni... Egy pad mellett is elsétáltunk, amin egy csapat fiatal is ült. Utánam szólogattak 1-2 dolgot, cserébe az egyiknek a fején egy jókora madár szar landolt. Hozzátenném akkor, az égen egy madár se repült. 
~ Köszönöm Andy. - nevettem el magam, jó hangosan, hogy ők is hallják.
- Mit röhögsz? - szólt utánam az egyik fenyegetően.
A hátam mögé futott, amit az egyre hangosodó lépteiből hallottam. Meglökött és hátulról kigáncsolt. Sokan voltak az utcán, de senki sem segített, mikor látták, hogy megakar ütni. Mindenki a mobiltelefonjához kapott, de nem a rendőrség számát tárcsáztál, vagy esetleg valami hasznos telefonszámot. Nem. Videóra állították. Fel vették, ahogyan 5-6, nálam talán idősebb emberek, megvernének, miközben egyedül vagyok a földön. A fiú, már a kezét emelte ökölbe szorítva, hogy azzal üssön meg. Centik választották el az arcomat az ütéstől, mikor a srác keze hirtelen görcsbe rándult. Abban a pillanatban mikor, felakart állni a guggoló pózból, félre lépett. A bokája kificamodott, de nem is akárhogyan. 180 fokkal kifordult a lábfeje. Az agresszív őrültből, így lett pillanatok alatt egy sipákoló 7 éves. A másik fő ócsároló sem úszta meg. Mikor odarohant a haverjához segíteni, megbotlott és sikeresen pofára esett. Nos ő "csak" egy orrbetöréssel megúszta. A tömeg rajtuk nevetett, bár egy cseppet sem volt vicces. Még mindig a földön ültem. A tenyeremen horzsolások, amiből ömlött a vér. A nadrágom térdnél elszakadt. Ez önmagában nem is lenne gáz, mert szeretem a megtépázott gatyákat, de ebben a helyzetben nem igen tudtam a dolgok jó oldalát nézni. Tudtam, hogy a közelben van egy folyó, így hát oda szaladtam, kimosni a sebeim. Na meg, olyan nyugodt hely. Végre egyedül lehetek. 
Oda érve, szerencsémre senki se volt a környéken, ezért leültem a folyópartra öblögetni. 
- Sajnálom, hogy csak ennyit tehettem. - szólalt meg Andy a hátam mögül
- Sajnáld azt, hogy itt vagy. Mi a fasznak kellett eljönni ide? Tökéletesen megvagyok otthon is. Egyedül. Nem zavar senki, nem utálkoznak, nem bántanak. De megjöttél te. Aki azt sem tudom mi vagy. Hozod a bajt a fejemre. Semmi rosszat nem tettem, hogy ezt kapjam. - dühömben megfogtam egy nagyobb kavicsot és Andy-hez vágtam. Persze a kő csak átment rajta...
- Éppen ezért vagyok itt. Te semmi rosszat nem tettél, hát veled se tegyenek. Megvédelek a rossztól. Nem engedem, hogy bántsanak és, hogy bármi bajod essen.
- Mondhatom kurva jól végzed a dolgod. Eddig, csak valami fasz se tudja mi rángatott el, a te kis világodban. Ment szét a tenyerem. Elbaszódott a nadrágom, vele a térdem is. Megaláztak nyilvánosan. És mi az amitől sikeresen megvédtél? A huzattól a lakásban. Megtapsolnálak, ha lenne azon a kibaszott tenyeremen bőr! - ekkor könnyek árasztották el a szemem. A beszéd is nehezemre ment ezek után, úgy, hogy csak össze gubóztam, és ültem, sírtam egy helyben. 1 óra elteltével, teljesen lenyugodtam. Néztem a vizet fájó, kisírt szemeimmel. Jobb kezemet lassan a nadrág zsebem felé csúsztattam. Belenyúltam, majd lassan kihúztam belőle a bicskám. Előhajtottam belőle a minikést. A csuklómra helyeztem, a főerekhez. Elcsodálkoztam a régi vágás nyomokon. Még egyszer végig gondoltam, hogy akarom-e ezt. Nem kellett túl sokat filóznom az "igen"-en. Lassan végig húztam a kezemen. Nem éreztem semmi fájdalmat. Nem véletlenül... Kétségbe esetten próbáltam vagdosni magam, mikor láttam, hogy harmadjára se vágott meg. Elővettem a bicskából, az egyel nagyobb kést. Az is szar volt. Sőt. Egyik benne rejlő szerszám se sebzett meg.
- Úgy sem fog sikerülni. Nem engedem. - ült le mellém Andy
- Miért kell neked ebbe is bele avatkozni? Hagyj engem egyedül, örökre!! - arcomat beletemettem a kezeimbe és zokogtam.
- Azért vagyok, hogy megvédjelek. Túl ironikus lenne, ha hagynám, hogy megöld magad.
- Megvédeni, megvédeni. Csak ezt tudod mondani, de te is tudod, hogy rohadtul, nem segítettél semmit! - fakadtam ki - Tudod mi lenne ha nem lennél itt? Bőr a végtagjaimon és talán jókedvem, de nyugalmam biztosan lenne!
- Amy. Fáradt vagy. Lassan sétáljunk haza és kialszod magad. Kérlek. - túl kedves és megértő ahhoz, hogy ezt is leszóljam. Úgy, hogy fölálltam, de véletlenül se arra mentem amerre ő akart. 
Útközben próbáltam magamat egy kicsit rendbe szedni. Még se állíthatok így haza... Mit fognak hozzám szólni?... Sajnos a sebeim begyógyítására még nem vagyok képes, de addigra a vérvörös szemem rendbe jött. A hajamat is kifésültem az ujjaimmal. A ruhámat leporoltam, ami a földön fetrengéstől lett csupa retek. Haza érve szerencsémre a szüleim mással voltak elfoglalva, de Tim rá jött, hogy van neki egy nővére, akivel most, azonnal, ott helyben játszani kell. Jókor, mondhatom... Mondtam neki, hogy dolgom van, majd máskor és azzal a lendülettel felmentem a szobámba, magamra zártam az ajtót és bedőltem az ágyba. Pár másodperc múlva el is aludtam. 

Imádom a szomszédokat...

8. rész

Haza fele is ugyanarra mentünk, mint odafele, ezúttal viszont alaposan megfigyeltem, hogy a házunk mikor tűnik fel a semmiből, hamár odafele csak úgy eltűnt...

- Minden úgy van megcsinálva, hogy ne legyen feltűnő. - szólt Andy - lehet, hogy oda fele, hírtelen köddé vált, de ha direkt figyeled, akkor semmi "varázslatos cucc" se fog történni.

- Csalás... - motyogtam, de Andy csak elnevette magát - És azt elárulod, hogy hova mentél, mikor ott hagytál egyedül?

- Öhm, ezt vettem neked - és ekkor elővett a zsebéből egy karkötőt. Nem volt valami elragadó látvány, de láttam/adtak már borzalmasabb csecsebecsét is .

- Nekem? Minek?

- A mai incidens után, jó lenne ha hordanád. Tudom nem a leg... Hogy is mondjam... a legszebb amit valaha kaptál, de ezzel egy időre biztonságban maradsz, az én jelenlétem nélkül is.
- Mi fog történni, ha felveszem?
- Csupán nem látogatnak meg a házatokban az árnyak. Elég akkor hordanod, mikor nem vagyok jelen. De ez sem ad örök biztonságot. Pár óráig elég csak...
- Azt akarod mondani, hogy egyedül hagysz ezek után?
- Muszáj. Csak egy kis időre. De utána itt leszel veled ne aggódj. - ezzel elbúcsúztunk egymástól, hisz haza érkeztem.  Szorosan magához ölelt, majd eltűnt.
Fel osontam a szobámba, megpróbáltam a leghalkabb lenni, hogy senkise vegyen észre, de apám már az előszobában várt rám... Várt, ébren volt, pedig már hajnali 2 körül volt az idő.
- Apa. Nem aludnod kéne már? - próbáltam magamra meglepettséget és egy műmosolyt erőltetni, de nem volt túl nagy alakítás. 
- Ezt nekem kéne megkérdezni, nem? Hol voltál? Anyáddal halálra aggódtuk magunkat.
- Mondtam, hogy csak későn jövök haza.
- Azért azt még meg szabad kérdezni, hogy hol csavarogtál idáig?
- Öhmm... - Andy bazdmeg... megígérted... - hát, csak sétáltam. A ...környékek... igen a környéken. Hisz hova mehetnék? Egy másik világba? - legszívesebben pofon vágtam volna magam. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy ezt mondom?
- Nagyon vicces mondhatom... Na, mars föl aludni
- De ugye anyának nem mondod, meg, hogy ilyen későn jöttem haza?
- Meglátjuk... - ez nála egy igent jelent
- Köszönöm - majd fölszaladtam a szobámba
Fáradt voltam, úgy, hogy egyből mentem is aludni. Ami most történt velem, azt nagyon ki kell pihenni, főleg, hogy holnap után suli... Vagy... 
~Mennyi az idő? - kérdeztem magamban és megnéztem a fali órámat. - Hajnali 2 múlt... A francba, akkor holnap suli. Remélem Andy tőlük is medvéd... - s rajta gondolkozva, egy mosollyal az arcomon aludtam el.
Reggel igen nyűgösen ébredtem föl, délután háromkor. Andy már az ágyam sarkában ülve várt rám.
- Hello Andy. - köszöntem alig hallhatóan, hisz a beszédhez is fáradt voltam - Mit keres rajtam a takaróm?
- Jóreggelt - állt föl és nyomott egy puszit a homlokomra - mikor megjöttem vacogva találtalak az ágyadban, így hát betakargattalak.
- Minek? Had fázzak csak meg... Legalább nem kéne suliba mennem egy jó darabig
- Ne aggódj amiatt. Ott is minden rendben lesz - mosolyával próbált bíztatni... de csak próbált
- Persze. Én is ezt mondom már 4 éve, minden Szeptember 1-én a suli kapuja előtt...
- Ne legyél ilyen negatív.
- Ha valaki negatív, az igazából pozitívan áll a dolgokhoz,  hisz abban, amit gondol, csak jobbra fordulhatnak a dolgok.
- És még én vagyok a bonyolult... - mondta fejrázás közben
Felkaptam a fejem egy hatalmas durrogásra/mormogásra.
- Lehet le kéne mennem enni... - és kilebegtem a szobámból egyenesen le a hűtőhöz - nézzük csak mi van itt...A szemem megakadt egy fincsi natúr yoghurt-on. Andy kikapta a kezemből.
- Kicsit romlott...
- Dehogy romlott. Honnan tudnád... - megnéztem mi van az aljára írva. - Upsz... Egy kicsit... pár napja... 2 hónapja hűsöl ebben a szarban.
- Megmondtam. - nézett rám Andy azzal az önelégült mosolyával
- Jól van na... keresek valami mást - fordultam ismét a hűtő felé, s közben szemeimet forgattam. 
Tim reggelijének a maradékát találtam meg (Hmm nyami...) Már csak pár villányi tojás rántotta volt. Elég is volt annyi, hisz az étvágyam kb. a nullával volt egyenlő. Ideges voltam a holnap miatt. Suli...
- Mondtam már, hogy ne izgulj amiatt.
Lépteket hallottam a szüleim hálószobája felől. Anyám jön nagy kegyesen.
- Jóreggelt - mondta, vészjósló hangsúllyal.
- Reggelt?
- Most keltél, nem igaz? - még mindig az a hangnem... Ilyenkor nagyon félelmetes tud lenni - Hányra értél haza?
- Öhm este 9-10 fele. - néztem rá zavartan 
- Érdekes apád 10 óra utánt mondott... A szomszéd nő, meg azt, hogy hajnali 2 fele, magadba beszélve jöttél...
- Tudod milyenek az öregek. Beszélnek össze vissza, főleg ez... Mióta 15 évesen megdobáltam a házát tojással Halloweenkor, azóta bármit megtenne, hogy lejárasson.
- Jól van kislányom, te tudod. - ezzel elsétált, de a hangnemből arra következtettem, hogy itt még nem ért véget a téma
~ Azt hiszem fölmegyek a szobámba és bepakolok holnapra...
- De siess - már megint üveges tekintettel bámulta a falakat, majd megcsapott egy hideg szellő.